Békés Város

Története:

A régészeti kutatások szerint a település mai területe lakott volt már az i. e. 5.-4. évezredben (Körös-kultúra). Időszámításunk kezdetéig állattenyésztő és földművelő népcsoportok váltakozva lakták (illírek, kelták), majd az i. sz. I. évezredben állattenyésztő lovas nomádok követték egymást (szkíták, gepidák, avarok, jazigok, vandálok, gótok, hunok). A honfoglalás óta bizonyítottan háromszor pusztult el, 1711 óta folyamatosan lakott.

Békés város nevének eredete a honfoglalás korába nyúlik vissza, ekkor a területet szétszórt avar és bolgár telepesek népesítették be, akik felett a balkáni Bolgár Birodalom ispánjai gyakoroltak fennhatóságot. A magyarok Árpád vezetése alatt győzték le őket, majd Ond törzsének Barsa és Csolt (vagy Vatha) nemzetsége szállta meg a vidéket. Az Árpád-házi királyok idején Békés az egyházi és világi igazgatás, s egyúttal a gazdasági, kulturális élet területi központja volt. Több kisebb település állt mai területén, amelyek többsége nem volt hosszú életű, néhány azonban önálló településként vagy településrészként fennmaradt: Bélmegyer, Csatár, Dánfok, Hidas, Kiskamut, Nagykamut és Murony. Határrészként, puszták nevei megőrizték az egykori falvakat: Csapegyház, Csapcsalja, Csarna, Détér, Gyúr, Mezőszentmiklós és Verebes.

A település, mint megyeszékhely szépen fejlődött, virágzott. Okleveles említése 1220-ban fordul elő, ahol „Bekues” néven írnak róla. Az 1241-es tatárjárás súlyos válságot okozott, a lakosság elmenekült, Békés elnéptelenedett. A tatár pusztítást követően lakói 1295-ben tértek vissza, hanyatlása is ekkor kezdődött, mivel várát nem állították helyre, de még, mint megyei székhelyet említik. Luxemburgi Zsigmond király 1403-ban Maróthy János macsói bánnak adományozta, 1404-ben vásárjogot kapott, következő évben pedig már városnak említik. A gyulai várat is Maróthy János építtette 1403-1405 között, mely egyúttal az uradalom központja lett; Békés ezzel elvesztette addigi centrális szerepét, a gyulai uradalom fennhatósága alá került.

1566-ban Gyula elfoglalása után Békést is megszállták a törökök, az itt tartózkodó őrség folyamatosan pusztította a környéket, de a település fennmaradt, török földesura maga a szultán volt. A törökök „palánk”-nak nevezett erősséget építettek. Az 1590-1591-i zsoldlajstromból kiderül, hogy az itt állomásozó török katonaság 238 főnyi volt. A 15 éves háború (1591-1606) megrendítette a török uralmat, így Gyula parancsnoka, - Cserkesz Omer - hogy minden erejét Gyula védelmére koncentrálhassa, 1595 októberében felégettette a békési palánkot, melynek során szinte elnéptelenedett a település. A török uralom alatti pusztítás visszavetette a magyar városiasodást, a települések lakosságát csaknem teljesen elpusztította, azzal együtt a településeket is.

A megmaradt népesség jóformán nomád életet élt. A 17. sz. második felében elkezdődött a török kiűzése az országból, Békés számára újra nehéz idők következtek, hiszen hol a török, hol a Gyulát több éven át fenyegető császári hadak rabolták ki.

1698-ban Lindner kamarai tiszttartó helyszíni szemléje 10 lakóról számol be. Rákóczi 1703. november 28.-án a lakosságot a könnyebb védhetőség érdekében Karcagra költözteti, egészen 1707-ig, majd innen Sarkadra telepíti őket. Otthonaikba csak 1711-ben a szatmári békét[szatmári béke] követően költözhettek vissza, innentől számítjuk a mai város alapítását.

A gyors fejlődésnek indult településnek a belső vándorlás nem volt elegendő ahhoz, hogy lakosságának létszáma jelentősen növekedjen, 1715-ben még csak 535 fő volt. A vármegyét szolgálataiért az udvartól megkapó Harruckern János György 1720-ban, hogy birtokait jövedelmezővé tehesse, s ehhez a termelőmunkát beindíthassa, telepítésbe fogott. Az első telepesek az Alföld északi megyéiből (Nyírség és Bihar) jöttek és a sok szabad földnek, valamint a nagy természetes népszaporulatnak köszönhetően a falu lakossága növekedésnek indult. A népességnövekedésnek több összetevője volt, a növekedést elsősorban a természetes szaporulat adta, kisebb részben a helyi lakosság visszatelepedése és más nemzetiségűek betelepítése, bevándorlása. A szomszédos településeken nagy számban telepedtek le szlovákok (Békéscsaba), németek (Mezőberény, Gyula), Békésre ez nem volt jellemző. A magyar lakosság mellett csak kis számban, leginkább házasodás révén kerültek ide más nemzetiségűek. Ez azonban csak mennyiségi gyarapodást hozott, nem eredményezett strukturális változást. A lakosság eleinte elsősorban állattenyésztéssel foglalkozott, ami azzal magyarázható, hogy a terület újra művelés alá vétele, a növénytermesztés jóval több befektetést követelt volna meg.

A XVIII-XIX. század gazdálkodására jellemző a rétgazdálkodás, az extenzív állattartás és a halászat. Harruckern Ferenc 1775-ben bekövetkezett halálát követően örökösödés révén Békés és környéke 1798-ban a Wenckheim grófok kezébe került.

Népességének növekedése folyamatos, egészen az 1780-as évekig, amikor rövid, 10 éves stagnálás következett be. Ez annak tudható be, hogy a hirtelen növekedés meghaladta a település népességeltartó képességét, melynek hatására a településen feszültségek keletkeztek, a korszak demográfiai folyamataival ellentétben Békés már ekkor népesség kibocsátó, például 1786-ban főképp Békésről kivándoroltakkal telepítik be a bánsági Magyarittabét[Magyarittabe] (Novi Itebej). Az 1848-as forradalmat követően a település rendezett tanácsú város lett.

1858-ban megépült a Budapest-Arad vasúti fővonal, amely a várost nem érintette, így az országban jellemző ipari fejlődés elkerülte, forgalmi árnyékba került. Ez odáig vezetett, hogy 1872-ben Békés elvesztette városi rangját, nagyközséggé vált. Lakossága elsősorban mezőgazdaságból élt, kiterjedt tanyavilág épült a település határában.

A következő évtizedek visszalépést hoztak a község életében, amin az sem segített, hogy 1883-ban elkészült a muronyi vasúti szárnyvonal, majd 1902-ben a Békéscsaba-Vésztő keskenyvágányú vasút is. A megye másik három települése (Gyula, Békéscsaba, Orosháza) mellett mind gazdasági jelentőségben, mind pedig népességszámában lemaradt. A foglalkozási viszonyokban az agrárjelleg dominált.

A XX. század elején megindult a polgárosodás, bizonyítéka, hogy több új, meghatározó épületekkel gyarapodott a település, 1903-ban megépült a gimnázium, 1904-ben a mai városháza. Ennek a viszonylagos fejlődésnek az I. világháború vetett véget. A tanácshatalom Békést városi rangra emelte, amit azonban a Tanácsköztársaság leverése után elveszített. A világháború vége felé a román megszállás nehézségeit kellett elviselnie. 1939-ben az ország legnagyobb községe volt.

A II. világháború után négy új község alakult Békés határában: Bélmegyer (1946), Murony (1950), Kamut (1950) és Tarhos (1954). Ekkor a nagyközség lakossága 21 ezer fő alá csökkent. 1969-ben a nagyközségi címet, majd 1973. április 15-én a városi címet is visszakapta. A városi jogállás megszerzését követően iparosítási kísérletek történtek, hogy a település minél több lakosnak megélhetést tudjon nyújtani, de ezek a kezdeményezések a rendszerváltás idején többnyire életképtelennek bizonyultak. Az 1980-ban bekövetkezett jobboldali Kettős-Körös gátszakadás után a keleti határában kiépült tanyavilága, valamint Rosszerdő néven ismert külterületi része - jellemzően vályog építésű házainak köszönhetően - teljesen megsemmisült.

Az elmúlt évtizedben valódi városi arculatot nyert, de alapvetően megőrizte kisvárosi hangulatát, amelyet a valódi iparosodás elmaradásának köszönhet.

forrás: wikipedia

www.bekesvaros.hu

Békéscsaba Megyei Jogú Város

Története:

A környék az ókor óta lakott, a késő bronzkortól kezdve találtak tömegesen leleteket a város területén, ami az Alföld első kultúráját, a Körös-kultúra népét jelzi. A vaskorban a szkíták, szarmaták, majd a kelták, utána a hunok hódították meg. A honfoglalás után több kisebb település állt a területen, ahol félnomád gazdálkodás zajlott. Csak az 1046-ban lezajlott Vata-féle pogánylázadás után kezdődhetett el komolyabban a feudális államhatalom megszervezése, a kereszténység térítése és a megyeszervezés.

A régészek szerint Csaba legkésőbben a 13. század első felében jött létre, de ez nem jelenti azt, hogy előtte ne lett volna lakott vidék. Az Árpád-kori település a mai városközponttól délre, a Kastély-szőlők területén lehetett. A települést az 1332–1337-es pápai tizedjegyzékben említik először. Neve török eredetű, az azonos személynévből származik. Csaba mellett nyolc másik település állt azon a helyen, ahol most a város. 1521-ben már valószínűleg állott az Ábránfy család kastélya, írásos emlék 1529-ben említi először. A török háborúk korában a város eleinte fennmaradt, bár már a tizenöt éves háború során is hatalmas károkat szenvedett el, véglegesen 17. század folyamán, az Oszmán Birodalom ellen folytatott felszabadító harcok során néptelenedett el. A legújabb kori kutatások szerint lakossága nem pusztult el teljesen, hanem inkább elmenekült. A gyulai rácok 1703-ban felégették a falut, így újra néptelenné vált.

1715-ben Csabát lakatlan helyként említik, egy évvel később azonban nevét már az adófizető városok közt találjuk. Az újratelepítés Harruckern János Györgynek köszönhető, aki kitüntette magát a török elleni harcokban, és így jutalmul megkapta Békés vármegye jelentékeny részeit. Nagy szerepe volt a város újbóli benépesítésében: döntően evangélikus szlovák parasztokat telepített le. A telepesek jellemzően Nógrád, Gömör és Hont vármegyéből érkeztek. A tótok betelepülése egészen a 18. század végéig tartott. A város ma is a magyarországi szlovákok egyik kulturális központja.

A sok szabad földnek, valamint a nagy természetes népszaporulatnak köszönhetően 1773–1847 között megháromszorozódott a falu lakossága, meghaladta a 22 ezret. A természetes népszaporulat és népességmozgás mellett Békéscsaba demográfiáját is meghatározták a járványok, például az 1738–1740-es pestisjárvány. Ennek ellenére Fényes Elek nem ok nélkül nevezte „Európa legnagyobb falujának”.[8] A környékbeliek „szörnyű, nagy falunak” nevezték.
Az Élővíz-csatorna a belvárosban

1777-ben az Élővíz-csatorna (Körös-csatorna) kiásása mind a mezőgazdaság, mind a városiasodás, mind az egészségügy területén a fejlődés jelentős lépését jelentette. 1787-ben átadták az újonnan épített postaállomást, és postautat építettek Orosháza–Békéscsaba–Sarkad–Nagyvárad irányába. Az Arad és Pest között nyitott út is áthaladt a városon, ezáltal még kedvezőbb helyzetbe került.

1807 és 1824 között felépült az ország legnagyobb evangélikus temploma, a mai Kossuth téren álló evangélikus nagytemplom.

1831. július 25-től itt is sok emberéletet követelt az egész országban pusztító kolerajárvány, augusztus végéig 2019 fő halt meg. Közös sírhelyük a Széchenyi ligetben, egy domb alatt található.

1840-ben Csaba mezővárosi rangot kapott. 1847-re a város az ország húsz legnagyobb városa között volt, népessége elérte a 22 000 főt. Ettől függetlenül még mindig egy nagyra nőtt falura hasonlított kis házaival, zsúfolt, sáros utcáival.

A Csabán élő szlovákok 1848-ban szép példáját adták a hazaszeretetnek, hiszen kétezer nemzetőrt állítottak ki, akik Nagybecskerek határában állomásoztak, bár végül nem kerültek bevetésre. Anyagiak terén is lelkesen járultak hozzá a lakosok a szabadságharchoz: gabonával, takarmánnyal, arany- és ezüstékszerekkel segítették a kormányt.

1858-ra elérte a várost a vasút, és felgyorsult a fejlődés. Új házak, gyárak épültek. A 19. század végén azonban a munkanélküliség nagy gondot jelentett, és 1891-ben munkáslázadás tört ki, melyet román nemzetiségű katonák segítségével fojtottak el. A város egyik legfontosabb személyisége Áchim L. András volt, aki pártot alapított parasztokból, és éveken át a város parlamenti képviselője volt.

1885-ben fejezte be Zsigmondy Béla a Kossuth téren az artézi kút fúrását: ekkortól van a városnak egészséges ivóvize. 1888 tavaszán a megáradt Körös Doboz felől áttörte a gátat és elárasztotta az egész határt. A város legmagasabb pontját, az evangélikus nagytemplom hátsó küszöbét az Élővíz-csatorna 1 cm-rel haladta meg (88,75 méterrel a tengerszint felett tetőzött). Csak rendkívüli erőfeszítéssel sikerült a várost megmenteni a pusztulástól. Megelőzésül építették meg ezután a körgátat.
Az evangélikus Rudolf Főgimnázium

A város 1855-ben magán algimnáziumként induló, 1859-től evangélikus algimnáziumként működő iskolája 1899 szeptemberétől nyerte el a nyolcosztályos főgimnáziumi státuszt. A korabeli helyesírás szerint Rudolf főgimnázium, teljes nevén (az évkönyvek címlapja szerint): Békéscsabai Ág. Hitv. Ev. Rudolf - Főgimnázium, Alpár Ignác tervei alapján, Wagner József és társai kivitelezésében határidőre, 1899. augusztus 15-re készült el.

1911. május 11-én lőtte le Zsilinszky Gábor, Bajcsy-Zsilinszky Endre testvére egy vitában Áchim L. Andrást, a radikális reformokat követelő, lobbanékony természetű képviselőt, a pártalapító (Magyarországi Parasztpárt) parasztvezért, aki halálosan megsebesült.
A 2008. június 4-én átadott Trianon-emlékmű

Az első világháború sok szenvedést hozott. A város fiai a híres 101. gyalogezredben harcoltak, főleg a keleti fronton, az orosz csapatok ellen. Döntő érdemeik voltak a Kőrösmező környéki sikeres védelmi hadműveletekben, majd részt vettek a gorlicei áttörésben is. Természetesen a harcoknak sok áldozata volt, máig ismeretlen számú csabai hős adta életét a hazáért. Méltó emlékművük a Tabáni temetőben és a központban, a Szabadság téren áll. 1919 és 1920 között Békéscsaba előbb a Tanácsköztársaság diktatúráját, majd a román megszállás nehézségeit viselte. A trianoni békeszerződés után Magyarország elveszítette legnagyobb tiszántúli városait, többek közt Aradot, Temesvárt és Nagyváradot, így Békéscsaba egyike lett azoknak a városoknak, amelyeknek át kellett venniük ezek szerepét. A diktátumra való emlékezésként 2008. június 4-én a békéscsabaiak egy Trianon-emlékművet emeltek, ahol egy angol bárddal felszerelt francia guillotine csap bele Nagy-Magyarországba, ezzel is szimbolizálva a nyugati nagyhatalmak akkori szándékait.

A két világháború közötti nagy gazdasági világválság szegénységet és munkanélküliséget hozott, 1925-ben pedig óriási árvíz is pusztított a városban. Mindezek ellenére a Horthy-korszak alatt Békéscsaba könyvelhette el az egyik legjelentősebb fejlődést a megcsonkított ország városai közül.
Békéscsaba szőnyegbombázása, újságcikk

A második világháború idején szárazföldi harcokat nem vívtak a környéken, de 1944-ben két tragikus esemény is megrázta a várost. Június 24. és 26. között több mint 3000 zsidót indítottak útnak Auschwitz felé, akiknek alig 20%-a tért vissza a háború után; szeptember 21-én pedig a brit és amerikai légierő több száz nehézbombázója bombázta a vasútállomást és környékét, 93 ember halálát okozva. A bombázás következtében a vasútállomás és környéke szinte teljesen megsemmisült, több más épület megrongálódott. Emiatt a mai napig foghíjas az állomásépülettel szemben álló tér, az egykori Kakas Szálló helyén. Még több légitámadás is érte a várost, így az összes elhunytak száma 170 fő. A magyar légvédelem összesen kb. 15-20 támadó gépet tudott lelőni. Október 6-án a Vörös Hadsereg elfoglalta, majd megszállta a várost.

A háború után a békéscsabai németeket is kitelepítették, összesen 324 főt. 1947-ben kezdődött a magyar-csehszlovák lakosságcsere, ennek során főleg csallóközi felvidéki magyarokat telepítettek be az egykori szlovákok (tótok) helyére. Főleg Révkomárom, Gúta, Losonc és Érsekújvár térségéből érkezett sok áttelepített. A város 1941-ben még 52 000 főt számlált, 1949-re ez a szám 43 000-re esett vissza, ezzel a magyar városok közül arányaiban Békéscsaba szenvedte el a második világháború egyik legnagyobb emberveszteségét. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy míg Csabát 5500 ember hagyta el az áttelepítések következtében, addig helyettük csak 1700 új betelepített érkezett.
Az Angyalos-kút

Az 1950-es megyerendezés során Békéscsabát Békés megye megyeszékhelyévé nyilvánították. 1956-ban a város környékén állomásozó honvédségi alakulatok a forradalom mellé álltak, október 23-án a Békéscsabán állomásozó hadosztály katonái levették a Rákosi-címert a sapkájukról. Október 26-án tüntetés zajlott a település központjában, kinyomtatták a 16 pontot. Október 27-én a rendőrség is a tüntetők oldalára állt. A békéscsabai városi — majd megyei — forradalmi bizottság elnökének Fekete Pált választották. Egy napra rá, 28-án betiltották a pártbizottság lapját, a Viharsarok Népét, helyette a forradalmi Kossuth Népe, majd november 1-jétől a Független Újság jelent meg három napig. A településen az időszak során végig rend uralkodott, kilengések nem történtek. Október 30-án jó néhány városi ÁVH-ást őrizetbe vettek. November 4-én az országba beözönlő, harckocsikkal megerősített szovjet csapatok rövid harcokat követően Békéscsabát is megszállták. A városban több helyen is lőtték a szovjet páncélosokat és katonákat, az ellenállás fészkei a forradalmi tanács épülete, valamint a Petőfi utcai Általános Iskola voltak. Több szovjet katona, két rendőr és egy civil vesztette életét. A viszonttűzben egy ember halt meg, emlékét ma emléktábla őrzi a Szabadság téren. November 10-én letartóztatták Fekete Pált, erre a hírre sztrájkok robbantak ki. December 6-án a forradalom budapesti hősei iránti tiszteletadás jelszavával tömeges, néma tüntetés volt a városban, ami az 56-os események utolsó mozzanata volt a településen.

A kibontakozó szocializmus idején a várost Magyarország egyik legfontosabb élelmiszeripari központjává fejlesztették a tervgazdálkodás keretében. Huszonöt év alatt a lakosság száma 42 ezerről 65 ezerre emelkedett, és a lélekszám növekedéséből származó lakáshiányt döntően a paneles építéssel elégítették ki. A hatvanas évektől kezdődően megkezdődött a tervszerű iparosítás, felfutott a baromfifeldolgozás és a nyomdaipar is. Ezenkívül forgácsoló szerszámgépgyár, hajtómű- és felvonógyár, konzervgyár, hűtőház létesült. Ekkor jött létre több kis üzem összevonásából a Kner Nyomda is. A megye gépiparának jelentős bázisa lett a Mezőgép. A hetvenes években épült a Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat nagy tárháza. A nyolcvanas évekre a város lakosságának már több mint fele az iparban dolgozott. Az 1990-es években, a rendszerváltás után az ipar válságba került, sok termelőüzem bezárt, vagy csak csökkentett kapacitással dolgozott tovább, és rengetegen elveszítették az állásukat. Ez elsősorban az egykori KGST-országok túlfejlesztett kapacitása miatt történhetett, amely a piaci körülmények között életképtelennek bizonyult.

A város a 2000-es évekre már túljutott a mélyponton. Új beruházók is érkeztek, elkészült a város bevásárlóközpontja, a Csaba Center, amely Magyarország legnagyobb ilyen jellegű létesítménye 80 000 m² bruttó alapterülettel. Felújították a strandfürdőt, megépült az elkerülőút, a négysávos, gyorsforgalmi autóút Gyula felé, és átadták a repülőteret. Megújult a város sétálóutcája, két tere, új épületbe költözhetett az Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium is. A 2000-es évek végén is nagy beruházások zajlottak, többek között a Budapest Bank új bankműveleti központot épített, illetve a Tondach Magyarország Rt. felfuttatta a tégla- és cserépgyártást, 8,5 milliárd forintos beruházási értékben új gyáregységet telepített az egykori Jaminai Téglagyár területén.

forrás: wikipédia

www.bekescsaba.hu

Gyula Város

Története:

Az őskortól Gyulamonostoráig [szerkesztés]

A vidéken, amelyen később Gyula kialakult, az első emberek az újkőkor idején, i. e. mintegy 5000 évvel jelentek meg. A Fehér-Körös vonala és a magasabb, ármentes területek (mint a mai plébániatemplom környéke, a Kálvária-dűlő, Sándorhegy, Aranyág, Törökzug valamint a homokbányák környéke) akkoriban már alkalmasak voltak őskori települések megalapítására. Ennek nyomai egészen a honfoglalásig kimutathatóak a város határában. Az akkoriban itt letelepült újkőkori emberek eredetét nem ismervén, e korszak legkorábbi szakaszát legfontosabb lelőhelyeiről épp Körös-kultúrának nevezték el a régészek. Ez a „kulturális korszak”, az újkőkor végén a tiszai kultúrában folytatódott.

A benépesített területen ettől fogva viszonylagos állandósággal létezett település, melynek folytonosságát réz-, bronz-, és vaskori leletek is bizonyítják. Az első jelentősebb nép, a szkíta népcsoport, a vaskorban jelent meg itt, majd őket követték a kelták. Az utóbbiakra utaló maradványok és leletek az időszámítás előtti utolsó századokból kerültek elő.

A településtől keletre halad el a szarmaták által 324 és 337 között épített, az Alföldet körbekerülő Csörsz-árok vagy más néven Ördögárok nyomvonala. A népvándorlás idején, i.sz. 500 körül a szkítákkal rokon szarmaták érkeztek a majdani Gyula területére. Több száz évig tartó ittlétüket a népvándorlás olyan különböző germán népei váltották fel, mint a vandálok, akiknek jelenlétét a farkashalmi leletek bizonyítják, és a Visztula mentéről kimozdított gepidák, akik később Attila idején hun fennhatóság alá kerültek. A visztulákra utaló bizonyító leleteket a város mai belterületén találták meg.

A germán népek után az avarok voltak a következő letelepedők, s ittlétük hosszabb nyugalmi időszakot jelentett, amely egészen a honfoglalásig tartott.

A honfoglalás időszakának helybéli történéseit nem ismerjük pontosan, csupán elméletek vannak erről a korszakról. E történetek alapja Anonymusnak az i.sz. 1200 körül írt „Honfoglalás” c. története, valamint egy a múlt század közepén a mai városháza udvarán feltárt honfoglalás kori lovas sír.
Gyulamonostorától a török hódításig (1313-1566) [szerkesztés]

Gyula első hiteles említése Károly Róbert 1313-ban kelt két oklevelében történik. Ezekben a „kiskirályok” ellen hadakozó uralkodó Gyulamonostorán (pontosabban Julamonustrán) keltezett, s kiderül általuk, hogy Gyula helyén egykor monostor állt. Két évtized múlva, 1332-ben a település már Gyula néven szerepelt a krónikában.

A város nevének eredetét kétféleképpen magyarázzák. Az egyik változat szerint a honfoglaló magyarok katonai vezére, a „gyula” törzsének egy csoportja telepedett itt meg. Sokkal valószínűbb azonban (és mára ez a hivatalosan elfogadott magyarázat), hogy egy Gyula nevű főúr lehetett a monostor alapítója, s innen nyerte nevét maga a monostor és a település. Minden bizonnyal Károly Róbert szervezte meg a gyulai uradalmat, amely mint gazdasági központ nagy szerepet játszott a kis település felemelkedésében. A megyeszékhely ebben az időben Békés városa volt.

A gyulai uradalom 1387-ben került magánkézre, amikor a főurakkal viaskodó Zsigmond király Losonczy László erdélyi vajdának adományozta, hogy ezzel megnyerje a nemesek támogatását. A család kihaltával, 1403-ban Zsigmond király Maróti János macsói bánnak adta tovább az uradalmat, aki még tovább bővítette a terlet fennhatóságátt. 1418-ban már hetvennyolc birtokrész tartozott hozzá, Gyulától egészen Kunágotáig, s ezeket három mezővárosból irányították, úgy mint Gyuláról, Békésről és Simándról.

Gyula várossá fejlődése az Anjouk idejében indult el. Károly Róbert több kiváltságot adott a városnak: bíró és elöljáró választási jogát, valamint a fontos vásártartási jogot. Ebben az időben Zsigmond vámmentességet adott a polgároknak, de a kiváltságok kiterjesztését Maróti is tovább folytatta; ezután a város már maga szedhette adóját, s polgárai felett maga bíráskodhatott. Maróti egyébként is sokat tett a város felemelkedése érdekében: ekkor kerültek Gyulára a Ferenc-rendi szerzetesek, s az ő idejében épült a gyulai vár. 1476-ban kihalt a Maróti család, az uradalom pedig újra visszaszállt a királyra, majd Mátyás király 1476-ban a város addigi kiváltságait megerősítette és a lakosok vámmentességét az egész országra kiterjesztette.

Hat év múlva, 1482. április 8-án Mátyás király Hunyad megyét és uradalmát Corvin Jánosnak adományozta, a gyulai uradalmat pedig átadta fiának. Ugyancsak fia hatalmát akarta növelni az 1484-ben kelt rendeletével, amelyben a főispáni, alispáni és szolgabírói tisztséget a gyulai várhoz kapcsolta. Ezzel Gyulát véglegesen a megye székhelyévé tette, kizárva a nemesség külön szervezkedésének lehetőségét.

A 16. század eleje tragédiák sorát hozta a Hunyadi családra. 1504-ben a Szerémségben meghalt Corvin János, egy év múlva pedig követte őt fia, Kristóf – mindkettőjüket a lepoglavai pálos kolostorban temették el. Leánya, Erzsébet, Gyulán hunyt el 1508-ban, s 1510-ben követte őt édesanyja, Frangepán Beatrix. Ezzel Mátyás király családja végleg kihalt.

1514 májusában Dózsa seregei álltak Gyula alatt. Dózsa „a mezőn tábort ütött, s ott harmadszor számlálá meg hadnépét, úgy találta a számot, hogy már harmincháromezer embere van.” A vár ostromáról nincsenek adataink. Miután Dózsa hírét vette, hogy a nemesség a közeli Csanád alatt gyülekezik, hadával május 24-én elvonult. 1527-ben újabb felkelés tört ki a városban. A Cserni Jován-féle lázadás ellen Gyulán gyülekezett Perényi Péter erdélyi vajda serege. Ezt a sereget a szerbek szétverték, Szapolyai serege azonban túl erősnek bizonyult, és megsemmisítette a délvidéki lázadást. 1526-ban a mohácsi csatavesztés után bekövetkezett kettős királyválasztást pártharc követte, mely a környék pusztulását vonta maga után.

Gyula 1552-ben végleg Ferdinánd kezére került, s ettől kezdve „Vég-Gyula” vára kimondotan a török elleni harcokra készült fel. 1552-ben Temesvár eleste után a megye déli részén már a török volt az úr, néhány év múlva pedig, Szulejmán szultán harmadik (utolsó) hódító hadjárata alkalmával 1566-ban végül Gyula is elesett, s megkezdődött a török százhuszonkilenc éves uralma.

A török előtti Gyula a 16. század elején érte fénykorát. 1525-ben már mintegy 3000 lakosa volt, és bár a megyében nem Gyula volt a legnagyobb település, egyaránt fontos szerepe volt az iparban, a kereskedelemben, és a kultúrában is. A foglalkozás-nevekből ítélve ekkor a lakosság mintegy 28%-a volt kézműves és kereskedő, s köztük legalább huszonegy iparág képviselői tevékenykedtek folyamatosan. Az iparosok tizenkét céhbe tömörültek.

A városi élet megteremtette a kulturálódás lehetőségeit is. A 16. század elején öt templom és két kolostor volt a városban, s a gyulai plébánia jövedelme felért egy prépostság vagy apátság bevételével. Ebben az időben már említik a gyulai iskolát, aminek neves tanulója volt például Szerémi György történetíró, valamint a jó nevű iskolába Zemplénből jött tanulni a két Szikszai Fabricius testvér. Közülük Balázs később sárospataki, Demeter pedig gyulai tanár lett.

A mohácsi vész után a reformáció gyors terjedését bizonyítja két kiváló prédikátor, Ozorai Imre és Szegedi Kis István Békés megyei szolgálata. 1545-ben Gyulára hívták tanítani Szegedi Kis Istvánt, aki a gyulai iskola tanulója majd tanítója volt, egészen 1537-ig, s Wittenbergből visszatérve a gyulai várkapitány biztosított neki szabad igehirdetést. A korabeli irodalmi alkotások közül nem egy készült Gyulán, vagy szól Gyuláról. Ilyen Imre plébános neves zsolozsmáskönyve, az 1550-ben született História Sodoma és Gomora veszedelméről, majd az 1560-as években a Cantio de militibus pulchra (Szép ének a vitézekről) históriás ének – utóbbi a legszebb ma ismert históriás énekek közé tartozik. 1563-ban Szikszai Fabricius Demeter írt Gyuláról latin nyelvű dicsőítő éneket, megemlékezve ezzel a város akkori gazdagságára.
A török Gyula (1566 - 1695) [szerkesztés]

A gyulai vár elfoglalásával szinte a teljes Körös-Maros köze elveszett, s az Oszmán Birodalom berendezkedett a területen. A vidéket a temesvári vilajet"-hez csatolták, s az aradi szandzsákságot megszüntetve létrehozták a gyulai szandzsákságot, amely a gyulai, aradi, békési, zarándi és bihari nahiére tagozódott. Temesvárott a beglerbég, Gyulán pedig a bég volt az úr. A mozgékony török iparosok és kereskedők többnyire a városokban telepedtek le, s minden bizonnyal így volt ez Gyulán is, a török történetírók ugynais török és magyar lakosságúnak vallják az ekkori székhelyet. A török uraság keveset változtatott a városon, általában vallásos rendeltetésű épületeket emelt, köztük két dzsámit (egyet a várban, egyet a városban), egy türbét, valamint szertartásos fürdőt a városban lévő dzsámi mellett. S bár a történetíró később több mohamedán épületet is említ, ezek helyét azóta sem tudták azonosítani. Érdekességként érdemes megjegyezni, hogy az építkezésekhez a szomszédos falvak magyar templomainak köveit használták fel.

A török kori Gyulát Evlia Cselebi török világutazó 1664-1666 között kelt leírásaiból ismerjük. Cselebi a porta megbízásából bejárta Európa és a Közel-Kelet csaknem minden országát, s a negyven éves szolgálata alatt látottakat tíz vaskos kötetben írta meg. A gyulai vár ismertetése mellett így festi meg a 17. századi, általa külvárosnak nevezett polgárvárost: „Igen nagyon kiépült és népes külváros ez, csakhogy ezt négy oldalán nem övezi töméspalánkfal… hanem csupán egyszeres tömés-palánkfala van… Utcái mind deszkaburkolatúak… Összesen négy városrészből áll négy imádkozóhellyel: Szulejmán khán dzsámija és Ali bég dzsámija szép ólomtetejű dzsámik. Az alapító Ali bég is e dzsámiban van eltemetve. Az említett két dzsámin kívül… ólomtetejű épület nincs. Van kilenc zaviéja (apró cellákra osztott épület tanulók és szerzetesek részére), három medreszéje (szerzetesi iskola), két kolostora, három elemi iskolája, tizenegy fürdője. Van 200 boltja, a külső városban három temploma… Különös látvány az, hogy az egyik házból a másikba, egyik kertből a másikba, a malomba, barátjának vagy ismerősének látogatására mindenki csónakon megy.”

Gyula ezután közel száz évig török végvár maradt, s míg a folyamatos harcok egyre pusztították a vidéket, a 16. század végén zajló tizenöt éves háború teljes pusztulást hozott magával. A helyzetet s a megfogyatkozott adófizetői lészámot a török hadúr a lakosság gyarapításával próbálta meg ellensúlyozni, ezért a Délvidékről hozott telepeseket az elhagyott falvakba. A vár és a város végül 1695 januárjában szabadult fel, amikorra már huszonhét mai település állt lakatlanul Békés megyében. Ezzel ért véget a 129 éves török uralom, s végre újra megkezdődhetett az magyarság önálló élete.
A török kiűzésétől a polgári forradalomig (1695-1848) [szerkesztés]

A gyulai várban visszamaradt rác katonaság 1703-ban feldúlta a várost, 1705-ben pedig a kurucok ostromolták a várat, Károlyi Sándor vezetése alatt. Végül a tartós visszatelepülés a kuruc szabadságharc leverése után vált lehetővé, ezért 1714-től számítjuk Gyula török utáni történetét.

A visszafoglalt területeket a bécsi udvari kamara kincstári igazgatás alá vette, s III. Károly király 1715-ben visszaállította a megyei közigazgatást. Az így létrejött kettős (kamarai és megyei) közigazgatás 1720-ban szűnt meg, amikor a megye négyötöd részét Harruckern János György udvari hadiszállító kapta meg érdemei jutalmául. Az ekkori vidék lakatlanságáról sok leírás tanúskodik; egyikük szerint 1698-ban az udvari kamara tiszttartója bejárta a területet Gyulaváritól Szentandrásig, s mindössze Békés volt az egyetlen hely, ahol legalább tíz embert találhatott. Két évtized múlva, amikor az aradi tiszttartó elküldte jelentését a megye felértékeléséről, azzal érvelt felettesének, hogy a felmért helységek lakosai igen szegények: három-négynek kell összeállnia, hogy egy ekébe vagy szekérbe állatot fogjanak. Ezen a rendkívül elmaradott és elvadult vidéken kellett újrakezdeni az életet, s amikor 1714-ben az első települők, körülbelül húsz magyar család, megérkeztek Gyulára, a város legmagasabb pontján, a mai plébánia környékén építették fel a házaikat.

A vár seregének soraiban rác és román katonák egyaránt vállaltak szolgálatot. A várőrség felszámolása után a rácok eltávoztak, néhány román család pedig a kastélyban vállalt feladatot s a vár környékén telepedett le, megteremtvén a mai Románváros – vagyis a templom védőszentjéről elnevezett Miklósváros – alapjait. 1723-tól a földesúr több hullámban német lakosokat telepített a városba a Rajna vidékéről. Letelepedésüknek helyét saját dinnyés-, és kukoricaföldjein jelölte ki. Kijelölték a település főutcáját, amely a mai Jókai utca helyén volt található. 1734-ben a német lakosság külön bírót választott magának, s elszakadva Gyulától, Németgyula néven 123 éven át önálló közigazgatás alatt álló várost alkottak. 1730-ban kétszázötven élt a városban család, mintegy 1250 lakossal, majd a számuk 1783-ra 6434 főre növekedett. Mindhárom felekezet, a (római katolikus, a református és az ortodox) felépítette magának a saját templomát (a jelentősebb templomokat csak a század végén építettek). 1722-ben még megvolt a mai plébániatemplom helyén a török mecset és minaret, mögöttük állt a kupolás török fürdő, s ugyancsak volt egy minaret a kastély udvarán.

A város fejlődése a tizennyolcadik század második felében gyorsult fel. A korai épületekből az 1735-ben épült kántorlak és iskola maradt meg. Az 1738-i pestisben 1308 lélek lelte halálát, s a túlélők fogadalomból építették a ma is meglévő Szentháromság-kápolnát. A század második felétől már több emléket tudunk felmutatni, köztük a római katolikus plébániaépületet, a római katolikus és református templomot, a vármegyeházát, a németgyulai tanítói lakást és néhány tehetősebb polgári házat.

Az 1790-es években elkészült az első kövezett út is a Kapus-híd és a kastély között – ez volt a megye első kövesútja – s a 19. század elején felépültek az első kőhidak, a Bárdos-, és a Kapus-híd.

Az alföldi városok nád- és zsindelytetős házait gyakran pusztította tűzvész. 1782-1882 között, száz év alatt hét tűzvész volt a városban, az 1801. évi pedig minden azt megelőzőt felülmúlt. A Németgyulán keletkezett tűzvész végigpusztított az egész városon, nem kímélve a templomokat és a kastélyt sem. A tűz után a vármegye felújította eddigi rendeletét: ha valakit akár utcákon, akár udvaron pipával találnak, ötven botütéssel büntessék. A feladat a város újjáépítése volt; szükségessé vált az építési szabályrendelet kiadása, a város mérnöki terv szerinti építése. Akkor szélesítették ki a vármegyeháza előtti teret, s kialakult a mai Petőfi-Erkel-Harruckern tér együttese. A kastély védelme miatt nem engedték az utca jobb oldalának beépítését – ez lesz később a Maróti tér, a mai Groza park. A földesúr által Gyulára hozott Czigler építőmester nagy munkát végzett az újjáépítéskor; ebből az időszakból több klasszicista épület maradt ránk, s a földszintes polgárházakkal szegélyezett utcák korai épületei is ezt az időszakot tükrözték.

A víz volt a másik veszedelem. Mivel a Fehér-Körös átfolyt a városon, s az áradások gyakran elöntötték a települést, 1816-ban Magyargyulán százhetvenkilenc ház dőlt össze, míg 1843-ban kettőszázhárom. A 18. század végén már volt egy kávéház a városban, s az uradalomban öt, Magyargyulán kettő, Németgyulán pedig egy-egy kocsma. Az uradalom tulajdonát képezte a kastéllyal szembeni Arany Korona (a későbbi Korona) fogadó. Nevével gyakran találkozunk útikönyvekben, mert sok kulturális és történelmi esemény színhelye volt. A reformkori társas élet ma is meglévő emléke a Százéves cukrászda.

A politikai élet Gyulán is felélénkült a reformkorban. AZ 1832-1836. évi országgyűlési ifjak vezetői között ott találjuk a Békés megyei főorvos fiát, Tormássy Jánost is, akit az országgyűlési perek során megvádoltak, s Lovassy Lászlóval együtt börtönbe zártak. A haladó középnemesi erők egyik vezéregyénisége volt Rosty Albert alispán (Eötvös József apósa). 1841-ben pesti mintára Gyulán is megalakult a Kaszinó, a politikai élet nyüzsgő fóruma.

A 18. század elején az uralkodó gazdasági ág az állattenyésztés volt: míg 1715-ben mindössze kilencvenegy hold földet művelt az itt élő huszonkilenc család, öt év múlva már 900-at, 1773-ban pedig már csaknem 3996 holdon folyt a növénytermesztés. Az ipar megyei szinten elsősorban Gyulán fejlődött. 1724-ben ötvenhét mesterembert írtak össze, a század vége felé sorra alakultak a céhek, s a 19. század közepén már tizenhét céh működött a városban. Az iparosodás együtt járt a kereskedelem fejlődésével is. Amíg 1737-ben mindössze hat kereskedő volt a megyében, s ebből kettő Gyulán, 1773-ban a számuk harminckettőrere nőtt, s egyharmaduk ebből szintén Gyulán dolgozott. Egy 18. századi boltíves üzletház (a megye legrégibb üzletével) ma is áll a harisnyagyár mellett.

A gyulai vásárok fontosságát növelte hogy Harruckern báró 1723-ban vásártartási jogot szerzett a városnak. Az erdélyi hegyekből a Fekete-Körösön úsztatták le a tűzifát és épületfát a helyszíbekre, s az erdélyi faárusok innen szerezték be gabonájukat.

A művelődés is ekkor bontakozott ki teljességében; 1715-ben még nem találtak írástudó embert, aki a megyei tisztikarban helyet foglalhatott volna, 1716-tól viszont már ismerjük a helybeli tanító nevét, s ettől kezdve folyamatosan követhető a gyermekek iskolai oktatása. A század végén Németgyulán is felépült a tanítói lak és az iskola, amiben 1807-től magának Erkel Ferencnek az édesapja tanított. A 19. század első évtizedeiben alakították ki a belvárosi katolikus elemi iskola ma is meglévő, valóban impozáns épületét, s ugyanettől az időszaktól kapta a magyar kultúra Erkel Ferencet és Pálffy Albert írót. A színjátszás első emlékei a kastélyhoz fűződnek, ahol a korabeli kastélyszínházakhoz hasonlóan főúri műkedvelők is tartottak előadásokat. 1821-1845 között 21 német nyelvű előadásról tudunk.

Az egészségügy terén 1770-ben tette meg a város az első lépéseket: ekkor alkalmaznak először orvost, s ugyancsak 1770-ban nyílt meg Gyulán a megye első gyógyszertára, a Megváltó gyógyszertár. 1826-ban kórház felállítását határozta el a megye, de a kórház végül csak 1846. május 1-jén kezdte meg működését, a mai kórházi főbejárat melletti épületben.
Forradalom és szabadságharc (1848-1849) [szerkesztés]

Az 1848. március 15-i forradalom híre március 20-án érkezett Gyulára. A 22-ére meghirdetett népgyűlés alkalmával a gyulaiak elözönlötték az utcákat, s a megyeháza udvarán tartott népgyűlésen ismertették a pesti eseményeket. Az ügyek intézésére a megye „közbátorsági bizottmányt” választott, és sürgető feladatként elhatározta a nemzetőrség felállítását. Májusban új főispánt neveztek ki a reformkor haladó politikusa, báró Wenckheim Béla személyében. Júniusban a délvidéki zavargások miatt a gyulai nemzetőrséget Makóra vezényelték az ottani átkelőhelyek őrzésére. A nemzetőröket háromhetenként váltották, s a toborzás utcáról utcára haladva folyt. A békési toborzódalt Szakál Lajos költő, Petőfi barátja, a vármegye főjegyzője írta.

Az év őszén, Jellasics támadásakor megkezdődött a szabadságharc. Októberben egy kis gyulai csoport különös módon próbált segíteni az országon. Elterjedt annak a híre hogy J. Radeczkyt küldik a magyar forradalom leverésére. Radeczky lánya viszont a gerlai Wenckheim gróf felesége volt, s épp itthon tartózkodott. Így született meg a Szarvas kocsmában összegyűlt néhány polgár fejében az a terv, hogy el kell fogni Radeczky leányát, s ezzel kell kényszeríteni a tábornokot a visszavonulásra. A grófnő azonban váratlanul elutazott Gerláról, így a tervet elejtették. Az osztrákok decemberi támadása Debrecenbe kényszerítette a kormányt, s az ország védelmében, a tavaszi hadjáratra való felkészülésben Gyula is kivette részét. 1849. február 10-én érkezett meg Damjanich tábornok levele, hogy a 7. hadosztály beteg katonái számára kórházat kíván berendezni a városban, egyet a honvédeknek, egyet a hadifoglyoknak. Más alkalmas épület nem lévén a római katolikus és a közeli református iskolákat adták át a hadseregnek, s március 16-ig 242 beteget ápoltak a kórházban.

Május 2-án a betegeket Nagyváradra szállították ezzel a gyulai hadikórház megszűnt. A haza védelmében a gyulai céhek is részt vettek: nagy mennyiségű hadfelszerelést állítottak elő a honvédségnek. 1849 tavaszán pedig lőszerkészítő műhely működött Gyulán. A szabadságharc végén szomorú esemény színhelye lett a város. A világosi fegyverletételkor a magyar sereg tisztjei megtarthatták oldalfegyvereiket, s az oroszok Sarkadra, majd Gyulára kísérték őket. Az oroszok megszállták a mai Megyeház, Város- ház, Kossuth Lajos és Nagyváradi utcákat, a foglyokat pedig a mai Groza park helyén, sátrakban helyezték el. Anrep tábornok és vezérkara a várban szállásolta el magát. Az oroszok jól bántak a magyar tisztekkel. Eltávolították a grófi kastély elől az osztrák őrséget, együtt mentek a Korona vendéglőbe, ahol a cigánnyal a Rákóczi indulót és a Kossuth-nótát húzatták, senki sem gondolt arra, hogy a foglyok valaha is az osztrákok kezébe kerülnek. A fogolytábort alig őrizték, Vécsey ezredének tisztjei polgári ruhát öltve el is menekültek.

Az aradi tizenhárom vértanú közül (a hagyomány szerint) kilenc volt Gyulán: Aulich Lajos, Damjanich János, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagy-Sándor József, és Török Ignác. A tábornokokat magánházaknál szállásolták el, csupán Damjanich és Lahner volt köteles a várkapu melletti cellában tölteni az éjszakát. Damjanich felesége már régóta a kastély vendégeként Gyulán tartózkodott, míg férje a táborban volt. Augusztus 21-én Rüdiger tábornok hozta Paszkievics parancsát, hogy a honvédtiszteket le kell fegyverezni, és át kell adni az osztrákoknak.

Augusztus 23-án reggel a kastély és a vár közötti téren megkezdődött az 1300 honvédtiszt lefegyverezése, s tartott körülbelül 10 óráig. Másnap, 24-én az oroszok átadták a tiszteket az osztrákoknak, akik 200 szekérrel szállították őket Aradra.
A neoabszolutizmustól a monarchia felbomlásáig (1849-1918) [szerkesztés]

1849 és a kiegyezés között osztrák neoabszolutizmus következett az országban. Békés megye élére is királyi biztos került. 1851-ben Békés és Csanád megyéket egyesítették, majd 1860 végéig Gyuláról irányították. Az élet csak lassan vált szabaddá. 1852-ben a grófi lovardában színielőadásokat tartottak, egyik előadásukat a nyári szünetben itthon tartózkodó Erkel dirigálta.

A Reinhardt cukrászdának (a mai Százéves cukrászda) csak 1854-ben engedték meg, hogy egy magyar és egy német nyelvű újságot járathasson. 1857-ben újra megnyílt a Kaszinó. Bár az Habsburg neoabszolutizmust a magyarok többsége elítéli, néhány alkotása maradandónak bizonyult. 1857-ben sikerült a német-gyulaiakkal az egyezséget megkötni, s június 15-én aláírták a két város egyesítésének jegyzőkönyvét, amivel németgyula különállása 123 év után megszűnt. Bonyhádi Gyula megyefőnök szorgalmazására építették tovább a kövesutat a Bárdos hídjától a Fehér-Körös hídjáig.

1855-ben minden addiginál pusztítóbb árvizet élt át a város. A tanyákkal együtt körülbelül másfélezer ház került víz alá. A pusztítás borzalmas volt. Ha „… a medrét egyre iszapoló Fehér-Körös folyása ezután is a városon keresztül meghagyatik… Gyula megszűnik lakóváros lenni” ez volt az árvíz tanulsága. EI is határozták a Fehér-Körös új, városon kívüli mederbe terelését, s két év alatt megásták a Körös-csatornát (az abszolutizmus korának legnagyobb földmunkáját), azt a medret, melyben a Fehér-Körös ma is folyik. A neoabszolutizmus 1859-re meggyengült, majd 1867-ben létrejött a kiegyezés, amely megteremtette a kapitalista fejlődés felgyorsulásának politikai feltételét.

A vidék mezőgazdasági jellege továbbra is megmaradt, de az állattenyésztés helyett a növénytermesztés lett a fő gazdasági ágazat. (1853-ban a város határának 41%-a volt szántó, 1893-ra ez az arány 67%-ra nőtt.) A tőkefelhalmozás és tőkebeáramlás jele volt a bankok és takarékpénztárak megjelenése. 1863-ban megalakult a Békés- megyei Takarékpénztári Egyesület, 1872-ben pedig a Gyula vidéki Takarékpénztár.

A közlekedés azonban elmaradt a kívánt követelményektől. Kövezett országút nem volt a megyében, az 1858-ban megnyílt pest-aradi vasút elkerülte Gyulát, a város csak 1871-ben kapott vasutat a nagyvárad-fiumei vasútvonal megnyitásával. Eközben az új közlekedési csomópont Békéscsaba lett, s ez meghatározta Gyula további fejlődését is.

1887-ben 554 iparosával már csak a negyedik helyen volt a megyében. 1872-ben a céhek megszűntek, és a gyáripar korának jelei kezdtek megutatkozni: 1866-ban megépült az első gőzmalom, amelyet még több követett, a kevés nyersanyagot és sok gyermekmunkát felhasználó gyufagyárak, míg végül a század végén a gyulaiakat is elérte az alapítási láz, mikor egymás után alakultak a szövetkezeti, részvénytársasági vagy magánvállalkozások.

A gyárak közül a legjelentősebb az 1900-ban alapított harisnyagyár, 1908-ra temesvári leányvállalatával a Monarchia legnagyobb harisnyagyárának számított. Az első megyei nyomda 1847-ben kezdett működni Szarvason, Réthy Lipót kezdeményezésére, aki nyomdáját 1856-ben Gyulára hozta át, majd Aradra távozott. 1860-ban kezdte meg munkáját Dobay János nyomdája, amely 1873-ig az egyetlen könyvnyomda volt a megyében. A szerdától vasárnapig tartó négy gyulai vásár ekkor élte fénykorát. A város külső képe is sokat változott. A 19. század második felének és a 20. század elejének jelentős építkezései meghatározók a mai városkép kialakulásában. Amíg a barokk és a klasszicizmus korából csupán néhány épületet tudtunk felsorolni, s a romantika hatása is alig látható Gyula utcáin (legjelentősebb képviselője az 1860-ban épült városháza), a századvégi és 20. század eleji középületek és magánházak sora már megadja egy-egy utca jellegét.

Az elemi iskolai oktatás egyházanként külön-külön folyt: római katolikus, református, ortodox. 1857-ben a rajztanítás bevezetését tette kötelezővé a helytartótanács. A belvárosi iskola rajztanári állását Karl Fischer bécsi festő nyerte el. Három év múlva hozzá járt rajzórákat venni Munkácsy (Lieb) Mihály. 1874-ben nyílt meg a polgári fiúiskola, a gimnáziumi oktatás csak 1903-ban kezdődött s 1904-ben a polgári leányiskola nyitotta meg kapuit. 1868-ban Mogyoróssy János adományával a városi múzeum és könyvtáralapjait vetette meg. A színjátszást vándortársulatok képviselték, akik nyaranként megjelentek a városban. Előbb a Korona vendéglő arénájában, 1889-től a felépült Pavilonban, 1901-től a Nyári Színkörben tartották előadásaikat. 1869-ben jelent meg az első lap Gyulán, de még abban az évben megszűnt viszont megindult a Békés, amely kisebb megszakításokkal 1939-ig létezett, s a leghosszabb életű lap volt a megyében. A könyvnyomtatásban kiemelkedő szerepet játszott a Dobay Nyomda, nem egy író (köztük Bródy Sándor is) itt adta ki első munkáját. A 20. század eleji növekedést viszont megállította a világháború.
A két világháború között (1920-1944) [szerkesztés]

A trianoni békeszerződés érzékenyen érintette Gyula gazdasági életét. A gazdasági hátteret jelentő 30 község közül csupán négy maradt meg az ország területén, ráadásul nyugati és déli irányban Békéscsaba vonzáskörzete érvényesült. A helyi mezőgazdaság sajátossága volt a bolgárkertészet meghonosodása és továbbfejlesztése. Az első bolgárok az 1890-es években jelentek meg a városban, 100-200 négyszögöles kertekben folytatva az öntözéses gazdálkodást. A gyulaiak eltanulták és továbbfejlesztették a kertészkedést, ekkor váltak országos hírűvé Gyula kertészei. A magyar „bolgárkertészek” nagyobb területet kapcsoltak be az öntözésbe, sőt megjelent a melegházi kertészet is. 1935-ben már 68 gazdaságban 146 holdat öntöztek.

Az iparban általános volt a panasz a gazdasági hanyatlás miatt. Különösen jelentős volt az építőmesterek között, akik közül sokan Herkulesfürdőig eljutottak, s most elvesztették a balkáni vállalkozási területet. Mivel számuk Gyulán igen magas volt, a munka meg kevés, sokan kivándoroltak. Csak 1930-ban 200 kőműves kért kivándorlási engedélyt Gyuláról. A vármegyei tisztikar erőteljesebben nyomta rá bélyegét a város életére, mint a nagyobb városokban, mert itt az elitet nem ellensúlyozta gazdag tőkés polgárság. A megyei tisztikar jelentette a társadalom csúcsát. A hanyatlás mellett olyan pozitív fejlődést is tapasztalhatunk, mint a Megyei Kórház országos jelentőségű intézménnyé fejlesztése. A városiasodás folytatódott, s a Gyula új városrészekkel bővült. 1920-ban Máriafalván 332, 1921-ben a Krinolinkertben 238, a következő évben a Galbácskertben 103 telket osztottak ki, majd 1927-ben az Aranyági-szőlők s Ajtósfalva házainak száma is gyarapodott.

Az utolsó házhelykiosztás 1942-ben a Kastélykertben történt (242 házhely). A Krinolinkert és a Kastélykert a város egyik legszebb villanegyedévé vált. A városépítés szempontjából szerencsés volt Gerlóczy Gedeon budapesti műépítész megnyerése több épülettervezésére. Az építész, akinek legtöbb vidéki alkotása épp Gyulán található, lényegében biztosította a városkép további egységes fejlődését.

forrás: wikipedia

www.gyula.hu